Fejadag

Mmmmm… Decadent!

Azt hiszem minden férfi életében eljön egy pont, hogy a családja biztoságának megteremtése, és az otthonteremtés lesz legfőbb célja. A biztonság azonban relatív, és minden fenyegetésre felkészülni nem csak lehetlen, de nagyon költséges is. Engem is érdekel valmelyest – az itthoni átlagnál talán jobban – a krízishelyzetekre felkészülés, vagy ahogy angolul mondják: prepping. Ahogy fontos, hogy legyen pénzügyi tartaléka egy háztartásnak, úgy fontos szerintem az is, hogy néhány napi ivóvíz, némi tartós élelem legyen otthon, ha valami váratlan krízishelyzet miatt átmeneti fennakadások volnának az ellátásban. Nem kell az amerikai bunkerépítő, raktárttöltögető szélsőségekre gondolni, nem érdemes atomháborúra készülni, és sok mindent raktározni sem. Egy ipari katasztrófa, árvíz, vihar azonban ha nem is gyakori, de valós fenyegetés, ami miatti akár több napra kimaradhat a közműellátás, kiürülhetnek a boltok. Egy ilyen helyzet jó, ha nem éri teljesen készületlenül az embert. Nem kell raktárhelyiségre gondolni, elég némi kétszersültre, pár készétel-konzervre, aszalt gyümölcsre, pár zsugor vízre, és egy turista gázfőzőre gondolni, mint a kockázatot olcsón kezelő megoldásra.

A tartósítás története…

Napjainkban a tartós élelmiszer olcsó, könnyen hozzáférhető, és megfelelő tárolás mellett évekig nem kell aggódni a fogaszthatósága miatt. Hány évig? Akár évtizedekig!

A tartósítás tudománya ősi, de az elmúlt 200 év nagy áttöréseket hozott benne. Már az ókorban számos tartósítási folyamat ismert volt, és ezek a középkorban sem változtak gyökeresen. Azonban mint oly sok tudományt az emberiség történetében, a hétköznapi élet igényein túl a hadviselés különleges igényei adtak lökést a tartósítás fejlőésének is. Míg az ókorban óta magokat és szárított javakat vittek a katonák, valamint egész csordákat hajtottak a sereggel együtt, az újkorban ez megváltozott. Franciaországban célirányos kutatást indítottak a hadsereg élelmezének megreformálására, mert a korábbi módszerek nem voltak képesek a tömeghadsereg igényeit stabilan kiszolgálni. A korábbi élelmezési módszerek a hadsereg mobilitását is korlátozták, emellett gyakran nem biztosítottak kellő változatosságot így hiánybetegségekhez vezettek. Amikor a francia hadsereg több embert vesztett az élelmezés menyiségi és minőségi hiányosságai miatt, mint az ellenség miatt, lépni kellett. 1795-ben pályázatot írt ki az francia belügyminisztérium a hadsereg élelmezési problémáinak enyhítésére. 1802-ben Nicolas Appert cukrász új módszert dolgozott ki a tartósításra: : légmentesen zárt üvegedényben forralással tartósította az élelmiszert. Az olyannyira működőképesnek bizonyult, hogy 1810-ben Napóleon meg is jutalmazta új tartósítási találmányáért. Angliában Peter Durand fejlesztette tovább a technológiát: fém edénybe zárta az élelmiszert, így a ma ismert fémkonzerv első változata is megszületett. 1813-tól már nagyüzemileg állytották elő a fém konzerveket. Így lehetővé vált az élelem (egy részének) hátországban elkészítése, és kisebb logisztikai gondot jelentett, mint a hozzávalók frissen, akár élve, saját lábán helyszínre szállítása.

A tartós ételek gyártása sokáig nem fejlődött számottevően, míg nem a 2. világháború során az Egyesült Államokban kidolgoztak egy új élelmiszer tartósítási módot: a fagyasztva szárítást, más nevén a liofilezést vagy liofilizálást. Ősidők óta ismert tartósítási eljárás a szárítás, viszont a fagyasztva szárítás jobban megőrzi a tartósított élelmiszert mint a melegítéses szárítás, azonban a liofilizálásához a vákuumtechnológa fejlettsége is szükséges volt, ugyanis a fagyasztott élelem körüli alacsony nyomás miatt szublimál el a víz, szárítva ki az élelmet. A módszer alapját 1906-ban két francia tudós találta fel, Jacques-Arsène d’Arsonval és segédje Frédéric Bordas. A sors fintora, hogy ezt a technológiát is az angolszászok vitték sikerre, ahogy tették a konzervgyártással is.

Míg a konzervek azért maradnak fogyaszthatóak, mert a bennük levő mikroorganizmusokat a pasztőrözés elpusztítja, és a légmentes zárás miatt tisztán tartja további mikroorganizmusoktól, addig a szárított ételeken a mikroorganizmusok víz híján nem maradnak életben, és nem tudják lebontani az elélmiszert. A szírított ételek szárazon tartása tehát létfontosságú a frissentartásukhoz, így általában ezeket is víz és légmentesen csomgolják. A liofilizált étellel a hétköznapoban az instant kávé formájában találkozhatunk a legkönnyebben.

Az Egyesült Államok a 2. világháború után szuperhatalomként a katonai erejéra nagy gondot kellett fordítson. Az élelmezés terén nem álltak tehát meg a kutatások, és a katonai doktrínák alakulásával együtt eljutottunk oda, hogy míg a hadseregünk a gulyáságyú-konzerv tengelyen képzelte az egyéni élelmezést, az USA-ban megszületett az MRE - Meal Ready to Eat. Ez egy katona egésznapi fejadagját jelenti egy csomagban. Reggeli, ebéd, vacsora, egyben. Mára ez a koncepció elterjedt, és a NATO országokon át még Oroszország hadereje is ebben a koncepcióban oldja meg alakulatainak élelmezését.

A BBC írt egy rövid cikket az MRE kialakulásáról, és annak hatásáról a hétköznapi élelmiszerek előállításának technológiájáról.

…és történésze

Most, hogy a tartósítás módszereit, fejlődését áttekintettük eljutunk írásom eredei ihletőjéhez, a Steve1989MREInfo YouTube csatornához! Steve ugyanis kortárs, és régi katonai fejadagokat kóstol, és erről a Youtube-on közvetít! Egy egész hétvégén át néztem a videóit, és olvasgattam a tartósítás történetéről, illetve arról, hogy mi szükséges egy válságcsomagba élelmiszernek 1 vagy akár 3 nap átvészeléséhez közepes-nehéz fizikai munkavégzés mellett. Még nem vagyok a biztos tudás birtokában, de ha megszereztem, arról mindenképp beszámolok! Arról pedig Steve számol be nekünk, hogy mi a legrégebbi ehető konzerv.

Néhány érdekesebb videó Steve csatornájáról:

2. világháborús német amfetaminos csokoládé

Koreai háborús amerikai MRE

Mai orosz sarkvidéki Spetznaz menü, sertés-agy pástétommal. Decadent!

Mai olasz menü alkoholos aperitiffel és fogkefével.