Ki ne látott volna már bankrablós filmet? Olyan népszerű zsáner, hogy külön kategória a filmeken belül, a maga archetipikus karakterivel, kliséivel. Ha valakit az átlagnál jobban érdekel a téma, mint például engem (részben a Payday 2 játék máig tartó hatása miatt), akkor amint szembejön vele ez a könyv, olvasólistájára veszi. Én is így tettem, mikor valamely internetes magazinban ajánlották ezt a könyvet, ódákat zengve róla, hogy milyen izgalmas eredeti téma (valóban az), ráadásul besztszeller is! Egymillió légy pedig – mint tudjuk – nem tévedhet!

Érdeklődve vettem így kezembe az (e)könyvet, hogy végre olvashassak pár a filmes kliséken kívül eső érdekes történeteket, avagy a klisék eredettörténetét megismerjem, illetve az építészet rejtett, elfeledett, avagy egyszerűen az átlagember által számításba sem vett részeiről kapjak egy összefoglalót. Nem állíthatnám, hogy a könyv nem próbálkozott meg mindezzel, de őszintén szólva amit nyújtott, az elmaradt a várakozásaimtól.

A szerző először a betörés és az épített környezet kapcsolatát és a kettő elválaszthatatlan természetét a híres new-yorki George Leonidas Leslie történetén keresztül, aki építészből vált bankrablók királyává. A betörők hol furmányos zsenik, hogy túljárnak az építészet kliséibe ragadt gondolkodású kispolgárok eszén, hol idióták, hogy nem tudják, hogy az ajtón kell bemenni. Néhol star wars hasonlatok, vagy szuperhősös hasonlatokkal próbálja a kortárs olvasó az ismétlésektől elillanó figyelmét megragadni¹:

But let’s settle, instead, on a middle ground and say it’s some combination of the two extremes: burglars are idiot masters of the built environment, drunk Jedis of architectural space.

Esetleg filmes utalásokkal, amikkel semmi gond nem lenne, ha nem írna oldalakon keresztük iszonyatosan tekervényes túlcirádázott bölcsészstílusban a Nakatomi-toronyról, és egyéb filmekről holott tán nincs ember az olvasóközönségben, aki ne látta volna a Die Hardot, és az egész ömlengés annyit akar csak mondani, hogy a szellőztető rendszert is lehet közlekedésre használni, és a lift tetején is lehet utazni. Ki hitte volna:

Indeed, McClane’s actions reveal a new type of architectural space altogether — a topological condition that we might call Nakatomi space, wherein buildings reveal near-infinite interiors, capable of being traversed through all manner of nonarchitectural means, with their own exhilarating form of boundless fluidity.

Érdekes témákat jár végig a szerző, de sajna a tartalom kevés, a töltelék sok, és a forma nem optimális. Ábrát egyet sem találni a könyvben, pedig nagyon feldobta volna a tartalmat, illetve lehetett volna egy-egy esethez jobban elkülönülő esettanulmányt írni, ahelyett, hogy megemlít rengeteg érdekes esetet, nagyon keveset veséz ki alaposabban, és ott is elkezdi fájdalmasan ismételni magát, vagy iszonyatosan túlírni a szöveget.

A felölelt témák a teljesség igénye nélkül:

• George Leonidas Leslie new-yorki betörései.
• A betörés mint bűnügyi kategória (az angolszász jogrendben), és annak kapcsolata az épület jogi fogalmával.
• A városszerkezet hatása a betörések gyakoriságára, ezek okai: pl. a los-angelesi bankrablás hullám és a gyors menekülés lehetőségének összefüggése.
• A hatóság eszközei a hatékony bűnüldözésre a városokban: rácsrendszerbe szervezett városok, helikopteres őrjáratok, modern képalkotó technológiák és mindent behálózó városi kamera hálózat. Ez eléggé propaganda szagú volt, az egyre inkább panopticonná váló világunk nem annyira kritizálta a szerző, bár nem is dolga a mű keretein belül állást foglalni.
• Interjú egy széf építővel, pánik szoba építővel, illetve egy biztonságtechnikai szakemberrel, aki maga is betörő volt korábban.
• Interjú a new-yorki zár-nyitó (lock-picking) hobbistákkal.
• belső munka, avagy pár eset „kitörés” általi betörésről
• pár alagutas melót is említ, amik körül még kapcsolódó témákról ír

A könyv végén a hivatkozásjegyzék mutatja, hogy a szerző egyébként nem kevés kutatást, forráselemzést fektetett a munkájába: ez mutatja, hogy mennyivel több potenciál is lett volna a témában. Sajnos azonban ahelyett, hogy mélyebben a részletekbe menne, a szerző inkább iszonyatosan túlírtan ismételgeti a szinte a fülszövegen elférő tanulságot, miszerint: a betörők megszegik a szabályokat. Sajnos ez az könyv egészében kitart. Sajnos ez a könyv végéig kitart. A könyv végéig még sokszor találkozunk önmaga kitartó ismétlésével… Azt hiszem érthető.

Nekem ez így csak ⁵⁄₁₀. Csak türelmes és a téma iránt kiemelkedően érdeklődő olvasóknak ajánlott. Az erős kezdés ellenére hamarosan repetitív lett, összességében nem volt élvezetes olvasmány. Külön dühös vagyok a könyvre, mert pár „klasszikus” filmet megnéztem a könyv ihletésére, de mind Az Olasz Meló, mind a Thomas Crown Affair alulmúlta a hírük alapján támasztott elvárásaim.