Spartacus nyomában

Visegrád – szláv eredetű szó, jelentése: magas vár, fellegvár

Az idén eddig már kétszer sikerült túrázni eljutnom, ami még mindig fájóan kevés, de legalább több mint tavaly. Júliusban sikerült megismernem a festői szépségű Spartacus-ösvényt, aminek bejárását mindenkinek javaslom.

Könnyű túrát terveztünk, úgyhogy gépesítve terveztünk helyzeti energiát szerezni, melyet ereszkedéssel kinetikus energiává alakítva kevés fáradtsággal tudunk élményekre szert tenni. A szervezés olyan körülményesre sikeredett, hogy az eredeti bivakolás később kempingezéssé szelídült, majd miután az időjárás-jelentés okozta vaklárma okán pár hettel korábban lefújtunk egy alkalmat ekkor már a szemerkeélő eső ellenére is elindultunk, igaz csak egy egynapos kiruccanásra.

Az eredeti útvonal helyett az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy a Dobogókő - Pilisszentlászló - Visegrád utat tesszük meg. A terv szerint az útvonal Dobogókőtől a piros háromszög, majd piros kereszt úton át megy Pilisszentlászlóra, ahonnan a zöld úton át Visegrádon ér véget.

Dobogókő

A busz lassan vonszolta magát, és bár a mellettünk folyamatosan szellentő kutya a busznak nem segített, de ez az élmény egléggé belém égett, hogy egy időre ne akarjak sárga buszra szállni. A gazdáját kiválóan szórakoztatta a szituáció. Valahogy én is kibírtam a szagokat.

Dobogókőn a szívcsakra helyett egy számomra nyomasztóan kiépített hely fogadott. Ha már így alakult, akkor egy finom kávét vettünk indítónak egy szimpatikus büfénél. Egy étteremnél az udvaron vaddisznó-pörkölt készült bográcsban a hívogató tábla tanusága szerint. Ezek az illatok végre kellemesek, hívogatóak voltak.

A Dunakanyar felé néző kilátót hamar megtaláltuk. A kilátás szép volt, de a borús idő miatt itt nem láttuk még a Dunkanyart teljes pompájában. Hallhattunk azonban részleteket a transzneműek szerepéről a StarTrek világában más túrázóktól. Úgy ítéltük meg, hogy túl sok itt a városi. Inkább utunkra indultunk valami kiégett, omlásveszélyes épület mellett a piros úton.

Irány Pilisszentlászló

Az út első fél órája eseménytelen volt, miután letiltottuk a különféle szoftveres segítségek idegesítő kuruttyolásait. A kellemes csendben miután először találkoztunk más túrázókkal sikeresen eltévesztettünk egy kanyart, és letértünk az útról. Erről persze csak később értesültünk, hála a letiltott figyelmeztetéseknek, amelyek akkor is erre figyelmeztettek, amikor még a tervezett úton haladtunk 😒.

Ha már így jártunk, akkor vissza ugyan nem fordulunk! Erdészeti ösvényeken, csapásokon át tértünk vissza az útra. Ennek a szakasznak a felénél lehetett, amikor a derékig érő fűben gázolva a tüskés bokrokat félrehajtogatva mentünk egy egykor terepjáró autóknak is járható úton, és jobbfelől a botótoson túlrol az erdőből meghallottunk valamit. Valami nagyot. Nagyon nagyot. Az a mondás az itthoni vadakkal kapcsolatosan, hogy nem kell tőlük nagyon félni, mert jobban félnek tőlünk. Egy pillanatig szerintem nem állt ez az egyenlőtlenség.

A piros útra visszaérve időszerű lett az energiabevitel, úgyhogy kerestünk egy nyugodt helyet, ahol teát főzhettünk, és megebédelhettünk. Tovább indulva kipróbáltam új, olcsó ivózsákomat (Auchan sajátmárkás). A víz ihatatlan műanyag-ízű volt, a szaga is kellemetlen műanyag-szagú volt. Azóta próbáltam mindenféle javasolt praktikákat , de továbbra is olyan maradt, ahogy következő túrámon tapasztaltam. Vettem inkább egy Decathlon sajátmárkásat. Ez nem büdös, de még enm volt alkalmam kipróbálni.

Innen hamarosan elértük Pilisszentlászlót, ahol megtaláltuk a Kéktúra két pecsétjét is, valamint egy öreg Praha gyártmányú teherautót. Egy kocsma/kisbolt hibrid még szombat délután is nyitva volt, így feltöltöttük folyadéktartalékainkat, és kidobtuk az ebéd óta hurcolt szemetünket.

Mivel a késett indulás és eltéveszett út miatt itt már jelentős késében voltunk az eredeti tervekhez képest, ezért erősen bele kellett húzni. Ezen a szakszon azonban olyan látványos útban volt részünk, ami ritka az itthoni túraútvonalak közt.

Körülbelül negyed órája hagyhattuk el Szentlászlót, amikor egy táblára lettünk figyelmesek, mely látszólag a lovas útvonalon volt. Ez a Spartacus-ut fokozott nehézségére hívta fel a figyelmet. Később azonban gyanús lett, hogy mi magunk is ezen az úton járunk, és a felhívás nem a lovasoknak szólt.

Spartacus ösvény

A Spartacus-ösvény egy egykoron vadászok által használt útvonal, melyen anno Horthy-Miklós is vadászott. Az 1930-as évek környékén alakította ki a pilisi vadásztársaság. Ahogy a Spartacus névből is sejthető a kommunista diktatúra idején kapta a nevét. Az “ókor szocialista hőséről” elnevezett sportklub neve ragadt végül az úton valahogy. A természetjárók sok éven át aktívan lobbiztak a vadásztársaságnál az út turisták előtt megnyitásáért, ám erre egészen 2015-ig várni kellett.

Nem véletlen vannak kint a figyelmeztető táblák (a fotó az ösvény visegrádi végén készült), és nem véletlen nem lelkesedett a vadásztársaság a széles közönség előtti megnyitásért. Az út bár – átlagos erőnléttel könnyen letudható – néhol elég keskeny az út, van ahol csak egy cipőnyom széles, és oldalt kiadós esés majd gurulás vár az óvatlan túrázókra. A készített képeim ezt sajnos nem adják jól vissza, de azért néhányat megosztok.

Szarvas-bérc

Bár már siettünk, de mind az út egy-egy nehezebb része, mind a kilátás meg-megállásra csábított. Mészkő oszlopok, melyek akár még a római-kori erőd maradványai is lehettek, érdekes sziklák, kidőlt vagy épp lenyűgöző helyeken növekvő fák szegélyzték utunk, amikor egy hegytetőre vezető ösvényt találtunk. Mivel ezen a szakaszon a becsültnél jobban haladtunk, ezért rátértünk az ösvényre. A meredek, és a morzsalékosság miatt néhol meg-megcsúszó ösvény kicsit elbizonytalanított. A Szarvas-bérchez vezetett ez az út, ahol fennséges kilátás tárult elénk, feledtetve a sietséget, a gördülő köveket.

Tovább a Spartacus-ösvényen

Miután kigyönyörködtük magunk folytattuk az utat, abban a reményben, hogy elérjük az utolsó kompot, vagy a 8 órai buszt. Szép volt az út, de a legszebb része csak ekkor jött. Itt voltak a legmeredekebb hegyoldalak a legkeskenyebb ösvényekkel is. A képeken utitárasam, és lábdublőröm szemlélteti ezt.

A szép kilátású meredélyes szakasz után erdő következett, ahol a Jenő-kunyhó nevű épületre bukkantunk. Az épület egykori vadászház, de nyitva áll az ajta és be van rendezve. A berendezés része egy fűrész és fejsze, ami a kunyhó melletti tűzrakóhely felélesztéséhez hasznos, de egy poloskás penészes szivacsú ágy is, amit nem értek miért hagytak ott. Összeségében nyomasztó a ház belseje. Túl sok a kacat, ami miatt a kosz is. Az épületet egyébként Horthy Miklós építtette, Jenő nevű testvérének emlékét őrzi neve.

Visegrád

Egy gyors uzsonna után rohamtempóban haladtunk Visegrád felé, kis fahidakon és szép ösvényeken át. Az utolsó szakaszt már aszfalton és erőltetett menetben tettük meg. A busz azonban a menetrend előtt pár perccel érkezhetett, mivel odmenet az utolsó néhány perces egyenes úton sem láttuk elmenni, majd hiába vártunk rá percekig. Az ekkor befutó komp személyzetétől megtudtuk, hogy több komp már nem indul aznap Nagymarosra, így nem tudunk vonattal hazamenni.

Más lehetőség híján egy vendéglő udavarán egy-egy pohár bor mellett vártuk be az utolsó buszt Szendetendre felé, majd a HÉVvel visszatértünk a nátriumlámpák borostyán derengésébe.